Jól megfér egymás mellett az operett és a musical

– Ha meghal az operett, akkor majd meghal a musical is, az után is jöhet valami új. De igazából azt gondolom, hogy nagyon szépen és békésen megférnek egymás mellett, s nem szívják el a levegőt a másiktól. Egyébként mi, ha külföldre megyünk – mármint a színház – akkor a tőkénk az operett, mondta lapunknak születésnapi interjújában Kalocsai Zsuzsa, a Budapesti Operettszínház népszerű primadonnája, aki úgy látja, az operett igazi hungaricum. A művésznő szerint a magyar operettet külföldön  nagyon kedvelik, a német–osztrák kapcsolat él, de van már orosz vonulat is.

l Mit mondjak, nem éppen primadonnás antré. Semmi boa, glasszékesztyű – viszont egy méretes görögdinnye a „kellék”…

– Nem tehetek róla! Bocsánat a pár perc késésért, de randevúm volt egy dinnyével. Meg kellett vennem… Nem bírtam ott hagyni, mert mindig vannak benne új és új ízek, színek. Érdekes mód, gyermekkoromban utáltam a dinnyét, mert valahogy úgy éreztem, hogy halszaga van, s a halételektől undorodtam. Nem is tudom, mikor következett be a pálfordulás, de „borzasztó” méreteket öltött… Dinnyefogyasztó nagyiparos vagyok! A férjem partner benne – viszont sajnos a fiam, aki lassan már tízéves, semmiféle gyümölcsöt nem hajlandó megenni, de nem fogok vele erősködni… Zöldséget, spenótot, borsót eszik. 

l Hogy lesz egy balassagyarmati születésű Molnár Zsuzsából váci, majd budapesti Kalocsai Zsuzsa?  Persze örök váci nosztalgiával – még jó, hogy harmincvalahány kilométerre van csupán.

– Szülői szent akaratból. Hát először is egy palóc lányból lett egy Pest megyei lány… S hadd büszkélkedjek el: Vác város díszpolgára lettem, s ez számomra nagyon-nagyon sokat jelent. Úgy két- éves lehettem, amikor a szüleink Gyarmatról Vácra költöztek, méghozzá azért, hogy a gyerekeknek – hárman vagyunk – könnyebb legyen a továbbtanulási lehetőségük. Én már a Duna-parti városban eszméltem, minden gyermekkori emlékem odaköt. Egyébként a családból én vagyok egyedül zenei pályán, bár otthon volt zenélés, magam is hegedülni, zongorázni tanultam, tagja voltam a templomi énekkarnak. Meg persze balettozni is jártam! Olyan pici maci amatőr szinten, hogy „kicsit sikkesebb legyen az a gyerek, ha már lánynak született” alapon. Merthogy két fiú – Gyuri és Szilárd közé születtem, a „szendvicsben”. Kalocsai pedig úgy lettem, hogy az anyukámat hívják így lánykori nevén. S nem azért vettem ám fel, mintha nem tetszett volna a Molnár! Hiszen Molnár Ferenc íróról is az egész világban tudnak, ismerik, sőt ki is tudják mondani a nevét!Csak hát a művészpályán úgy illik, az a bevett szokás, hogy ha valaki új jön ugyanazzal a névvel, akkor neki kell valamit változtatni, kitérni egy lépéssel a korábbi elől… Molnár Zsuzsi pályatársnőm valamivel korábban kezdett e néven befutni. Gondoltam: ha valaki akarja, akkor majd a Kalocsait is megjegyzi. 

l Nagyon fiatalon került a pályára…

– Szerintem éppen időben! Viszont véletlenül. Az óvónőképzőben fedezték fel igazándiból, hogy jó hangom van, elküldtek a zeneiskolába, onnét tovább a konzervatóriumba, aztán onnét a Zeneakadámiára – ahová viszont nem vettek fel. Viszont az operettszínház kórusában voltam már, így beadtam jelentkezésemet – mindenki beadta – a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s oda elsőre felvettek! Az operett-musical szakra. Míg osztálytársaim többsége musicalt tanult, engem már az első évben az operett irányába kezdtek el terelgetni a tanáraim. Szóval ez volt a sorsom! Nem szabad tehát kapálózni ellene… Ez így elég egyenesnek tűnik – de azért Balassagyarmatról elég kacskaringós… Huszonnégy esztendeje vagyok a Budapesti Operettszínház társulatának a tagja.

l „Ha valaki akarja, a Kalocsait is megjegyzi”– mondta az előbb mosolyogva, csendesen. Csak az állát szegte előre… Dac, kitartás is kell a pályához. A tehetség nem elég. De ma egy színészt megismerni is nehéz, nincs már Film Színház Muzsika, mint régen – kritikákkal, cikkekkel, bemutató fotókkal.

– Van egy gyönyörű magazin, a Premier – csak azt hiszem, nagyon kevesekhez jut, juthat el, nem olyan széles rétegekhez, mint annak idején a Film Színház Muzsika, amit magam is gyerekkoromtól olvasgattam. Sőt, míg létezett… Nálunk itt az Operettben – ahogy ma Mátrai Bori –, régen Horváth Erzsike volt a művészeti titkár, s ha bejött egy új primadonna a placcra, rögtön elintézte, hogy címlapot kapjon. Ez bizony minden kezdő színésznőnek ma is nagyon fontos lenne… Hogy megismerjék az arcát, hogy ő most „a” feltörekvő, fiatal tehetség. 

l Primadonna… Prima  donna. Az első hölgy. Fogalom az operettben: „első hölgyként” hogy látja, nem hal meg – vagy ki –  az operett a musical mellett, mellől?

– Hát ha meghal az operett, akkor majd meghal a musical is, az után is jöhet valami új. De igazából azt gondolom, hogy nagyon szépen és békésen megférnek egymás mellett, s nem szívják el a levegőt a másiktól. Egyébként mi, ha külföldre megyünk – mármint a színház –, akkor a tőkénk az operett. Talán azért, mert magyar specialitás. Igazi hungaricum. Vagy – még – mondjuk K.u.K., szóval császári és királyi specialitás. Lehár, Kálmán, Huszka – őt mondjuk kevésbé ismerik odakint, pedig egy Mária főhadnagy sem semmi, ebben Antóniát, Kossuth titkos szeretőjét játszom –, s persze Strauss, meg Jacoby, aki legalább annyira a miénk, mint Lehár az osztrákoké… Érdekes, hogy nálunk Offenbach nem annyira megy. Talán, mert más a magyarok lelke, nem az a kis könnyed felszínen lebegő, frivol, bohókás. Mi szeretjük a nagy érzelmeket, a nagy megrázkódtatásokat, a nagy szerelmeket, összeveszéseket és (újra)találkozásokat… Ha jól megnézzük, az egész világ a show felé megy el; a musical valamiképpen olyan, mint az operett, csak kicsit „le van téve” a porba, valóságba, életközelbe. Két lábbal áll a földön. Az operett pedig legalább húsz, de inkább harminc centivel lebeg felette! Minden  operettben ott a két pólus: nem véletlenül úgy van felépítve, hogy létezik, úgymond, a „komoly vonal”, a primadonna meg a bonviván – ők képviselik a tombolón nagy érzelmeket, s melléjük rendelve, hogy emészthető, s ne unalmas legyen a sztori – a szubrett meg a táncos komikus, sőt a buffó. Szintúgy műfaji archetípusok. Hogy nevetni is lehessen… Ez nagyon ki lett találva.

l Van kedvenc szerepe?

– Mindig azt imádom, amelyiket éppen játszom. De talán azért a Zórika. A Cigányszerelemben. Mert igazából nem volt nekem való… Emlékszem, csak álltam a próbatábla előtt, s jött a Németh Marika, aki azt mondta: „Te nem Zórika vagy, te Ilona vagy!” Huszonévesen sem voltam naiva alkat, s az olyan áldozati szerep… Vámos László rendezte. Csodálatos volt. De szomorú darab… Vámos és Szinetár tanár úr voltak a „második főiskolám”. Hosszabb volt akkortájt a betanulási és a próbaidő, magyarul is, németül is. Nagyon meg lehetett azalatt engem gyúrni… Teljesen „kivetkőztettek” önmagamból!

l Mennyire kell egy színésznek gyúrhatónak, képlékenynek lennie?

– A mai rendezőcentrikus világban muszáj is alkalmazkodni. Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy sakkfigurák vagyunk egy táblán. Bizonyos, hogy az én egyéniségemből is – ha akarom, ha nem –, sok átszivárog, de a rendező elképzeléseit, a dolog egész koreográfiáját meg kell próbálni átvenni, s azt kell produkálni. Mert ő azért van, hogy kitalálja az egészet, s abba a kerek egészbe kell beleillesztenem magamat. Nagy egyénieskedésre – rögtönzésekre, mint amilyeneket, mondjuk, a született primadonna Honthy Hanna produkált –, ma nincs mód. Az más világ volt. Most a rendező az úr. Lehet kapálózni ellene, de nagyon időigényes. Végül – jó esetben – úgy is az lesz, ami mindkettőnek, a rendezőnek is, a színésznek is megfelel. Ha a rendező bejön a színházba, általában már van koncepciója, pontos elképzelése, hogy mit szeretne látni, s kell – együtt kell – tudnunk, hogy nekem, neki hol a helyünk, mit kell csinálnunk.Ez „oda-vissza” játék. Nagyon „megerőszakolni” egy színészt nem lehet, mert akkor nem lesz jó. Ez pingpong. Impulzusokat adunk egymásnak. Nagyon jól kell csinálnom, hogy elfogadja, hogy amit én szeretnék, az is egy megoldás.

l Mi vár önre a következő színházi évadban?

– A szezonom már most, augusztusban elindul, s egy nagy felújításunk lesz: a Csárdáskirálynő, ami nélkül szerintem az operettszínház egy pillanatig sem létezhetne! Két évig nem játszottuk, Németországban volt a darab. Ez most egy érdekes és hasznos szokás – divat? –, hogy országok és színházak között fúziók jönnek létre, rendezésestől, díszletestől, jelmezestől; a hagyományos magyar operettjátszásnak a technikáját próbálják meg ellesni általa. A német–osztrák kapcsolat él, de van már orosz vonulat is. Az első nagy Marica grófnőnél még nem voltam a színháznál, de tudom: bombaként robbant Münchenben! S egy negyedszázados gyümölcsöző kapcsolatot hozott. Akkor Domonkos Zsuzsi, Zsadon Andrea, Tiboldy Mária volt Marica. Nagyon nagy nevek, nem véletlenül volt akkora siker!Állítólag sírt a közönség a végén, nem hagyták lemenni őket a színpadról, s add' uram isten azonnal húsz előadással meghosszabbították a vendégszereplést… A Denevér egy kicsit groteszk, kevésbé „gemütlich”, inkább keményebb, show-szerűbb változatával, a Dr. Bőregérrel most voltunk német turnén, ahol Münchenben hat előadást játszottunk zsinórban. Csak nem a megszokott színházunkban, a Deutsches Theaterben, hanem a Prinz Regentben. A hétvégén pedig otthon voltam, a Váci Vigalomban! Zsúfolásig megtelt a Főtér, legalább ötezer ember volt, nem akartak bennünket hazaengedni. És még mondják azt, hogy senki sem lehet próféta… Nagyon szép este volt!Ilyenkor is érzi az ember, hogy VAN! Mert különben a televízió uralja a terepet – igazából, aki nincs benne, az nem is számít. Márpedig színházi közvetítés ugyanúgy nincsen, mint ahogy nincs a Film Színház Muzsika. Ma a nagy pénzek, az üzlet, a reklám az úr. Sajnos ez a rádióra éppúgy érvényes… A közszolgálatinak missziója lehetne ez. Nem hiszem, hogy egy jó zenés játék ne vonzana nézőt, reklámozót! Sajnálom a zenés felvételeket is: már csak több évtizedeseket tudnak lejátszani. Az én korosztályom még hagyján. Nekünk még akad rögzített munkánk a rádióban és a tévében, de akik utánunk jönnek, azoknak szinte semmi esélyük sincs…

l Próza… Csak semmi kirándulás?! Szép a beszédhangja, hangképzése is. Miért van az, hogy az operettszínészt mégis beskatulyázzák a muzsikába?

– Köszönöm szépen. Ez a beszédtanáraim érdeme. Sziklai Béláé – Béla bácsié –, Fort Krisztáé. Merthogy az „sz” és „s” hangjaim nagyon rosszak voltak… Egyébként én is úgy érzem, hogy az operetteseket, musicaleseket nem hívják, nem tartják számon. Istenem, pedig a főiskolán Lorca Bernarda házában játszottam… Szerintem egyfajta előítélettel viseltetnek az operettel mint műfajjal szemben. Nem vesznek bennünket eléggé komolyan. Persze az is lehet, hogy nem megyek utána a munkának, nem vagyok ajánlkozós. 

l E szerepkör régi díváinak kocsija elől kifogták a lovakat, pezsgőztek a cipellőjükből. Apropó: hányas cipője van?

– Harminckilences, úgy hogy sok pezsgő beleférne, be is lehetne rúgni tőle! Hét és felesből alakult egészen idáig, de nem bánom, ez így van – a gyerekszülés, a sok trappolás… Régebben még nagy cipőmániás voltam, akkoriban kétszáz pár is sorakozott a szekrényemben. De bizony sokszor milyen jó is klumpában járni… Mert ez a pálya olyan, hogy lábbal is kell bírni… A lovak meg? „Akiket” kifogtak? Inkább a lóerőket… Most kaptam meg életem első autóját a férjemtől, egy kis Toyotát. Amikor nemrég a nagy felvonulás volt, reggel kinézve azt láttam, hogy a kétnapos kis autóm nincs sehol. Borzalmas érzés volt. Rögtön lestoppoltam egy rendőrautót, hogy azonnal mondják meg, hol vannak innen a kocsik!?  Elvitték őket, hogy ne legyenek útban… 

l Férje Eureka-díjas ötvösművész, nem kell messzire mennie, hogy elérje: a patinás családi üzlet 1901 óta a Nagymező utcában áll, a Pesti Broadwayn, akárcsak az operettszínház…

– Az értékek, a művészetek presztízsvesztésen estek át, igaz ez a világítótestekre is. Az eldobható műanyag tárgyak korát éljük. Minden téren. Remélem, nem kell sokat várnunk, s előbb-utóbb a színház is újra érték lesz, s a csillár is az otthon ékszere. Hiszem: mindenbe bele kell tenni az anyagot, az operettbe is, a tárgyainkba is. Amikor a férjem az Uránia Nemzeti Filmszínház világítótesteit javította a felújításkor, az édesanyám talált egy régi-régi Pesti Napló-cikket az Urániáról. A kép alá ez volt írva: a remekműlámpákat készítette Grünberger Jenő. Az alapító, a dédapa. Ha az operettszínház színpadán állok, s felnézek, akkor rögtön ugye mit látok? A csillárt. Ki sem tudom kerülni, hogy a családom ne legyen velem esténként…

l Mit jelentenek a díjak?

– Jaj, volt nagy díjhullás! Nem is tudtam, hogy kétszer meg lehet kapni az Évad Operettszínésze díjat! Hát meglehet! Ezek a díjak arra jók, hogy ha már az ember elindult egy úton, s nem tudja igazából, hogy merre megy, mert – „karrier – karrier”, de nem az a „minden” a világon –, akkor ezek a kis útjelzők, amelyek valahol visszaigazolják, hogy jófelé megy… Mert nagyon könnyű letérni róla, eladnia az embernek magát egy olcsó, kevésbé munkás világ felé… Szóval ez sokat jelent egy művészember életében: mindig mondom, olyan, mint lónak a kockacukor… Rettentően fontos a családi háttér is. Pedig nehéz… Egy férj, de különösen egy gyerek családanyára vágyik, s nem véletlen, hogy régen a primadonnáknak nem voltak gyerekeik – vagy ha voltak is, akkor valahol titokban, falun neveltették, s a világ nem tudott róluk –, mert a színház nem száz, hanem százhúsz, vagy kétszáz százalékos embert kíván, amikor a munka dandárja van. Reggel elmegyek, este hazamegyek, nincs szombat-vasárnap, nincs ünnep, mert akkor dolgozunk, szórakoztatunk, amikor mások kikapcsolódni, ünnepelni szeretnének. Meg az esték… Ezek nehezek – főleg egy gyereknek. Hogy nem én vagyok – vagy nem akkor –, aki mesél… Ezt többször meg is kaptam a kisfiamtól, hogy „persze, fontosabb a munka!” Nem, nem fontosabb a munka, csak nagyon jó organizátornak kell lennie az ember lányának. Igyekszem az lenni. De igazából mindig csodálom a színházban a titkárságon, a szervezésben azokat az embereket, akik egy színháznak a méhkaséletét próbálják meg összeegyeztetni, úgy, hogy mindenkinek az igényét, szempontját fejben tartják. S megalkotnak egy nagy-nagy rendet. Hát én erre a rendre vágyom! S tanulom, hogy miként kell csinálni…